Magyarországon évente 9-10 ezer gyermek tűnik el hosszabb-rövidebb időre. Többségük egy hónapon belül megkerül, 1 százalékuk, (azaz közel 100 gyerek) azonban sohasem. Tegyünk ellene, hogy ez velünk ne történhessen meg!
Hányszor hallottam a régi történetet az elveszésemről, mely azóta már családi legendává nőtte ki magát. Amolyan 4 éves forma lehettem, mikor a nagyszüleimmel nyáron a piacra mentünk dinnyét venni. Nagymamám térült fordult, fizetett, engem meg szem elől tévesztett. Persze pont, éppen “csak egy pillanatra” nem figyelt oda. Tartotta a kezében a hatalmas görögdinnyét, lába földbe gyökerezett, könnyein át vizslatta a hömpölygő tömeget. A nagyapám már kétszer futotta körbe az egész piacot, de nem talált sehol. Csak tíz, pokoli perc után derült ki, hogy nem mentem én sehova, a nagyi lábánál, a dinnye alatt hűsöltem, egy pisszenést sem hallatva. Volt is nagy megkönnyebbülés, a mázsás kövek csak úgy “gurultak le” a nagyim szívéről.

Alap-pillér a kommunikáció.

Majdnem minden családban, még a “jobbakban” is tudnának mesélni ehhez hasonló történeteket. Még a legszemfülesebb szülő sem tud mindig 100%-osan figyelni, szemmel tartani, ugrani, elkapni. Jobb ezt belátni, és felkészülni, elgondolkodni, mit kell csinálni, ha eltűnik gyermekünk. Nincs annál szörnyűbb, mikor az ember a szívinfarktushoz közeli állapotban rohangál fel alá a strandon, vagy a vidámparkban, kérdezősködik, pánikol, nem találja a hangosbemondót, a gyermekét pedig már a szervkereskedőnél, a gyerekrabló vagy az édes aranyos bácsi kezei között látja lelki szemeivel. Nyílván nehéz egy ilyen helyzetben megőrizni a hidegvérünket, de tiszta fejjel kapkodás nélkül jobb döntéseket lehet hozni, módszeresebb “keresési stratégiát” lehet kidolgozni. Ennél, pedig még jobb, ha ezt megelőzendő, elbeszélgetünk csemeténkkel, megtanítjuk neki mi a teendő ha elveszik, és arra is, hogy fogadjon szót, a tömegben, az úttesten, pedig mindig az anyja mellett van a helye. “Továbbá hasznosnak tartom a kisgyerek nevének, címének megtanítását, szinte a beszéd megindulásával egy időben, ez bármikor fontos adat lehet.”- emeli ki Gazdag Enikő pszichológus.

Minden társas kapcsolatnak a legbiztosabb alapja az őszinte kommunikáció. Más-más módon kell felkészíteni az óvodás korú gyermeket, mint a kisiskolást. A gyermekkel való beszélgetés, -ha az folyamatos, és kétirányú-, az a biztonság legfőbb pillére. Mondhatunk mi bármit porontyunknak, -ha előtte soha nem beszélgettünk vele, nem értjük, érezzük őt,- akkor semmit sem fog elhinni nekünk. Alapszabály a következetesség, – a gyermeknevelésben ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni-, az ismétlés, és az “arany” középút. Azaz ne rettentsük el, ne rémítsük meg a gyereket, de ne is kicsinyítsük le, bagatelizáljuk el a problémát.

Mindig készítsük fel rá, hogy hova, és mi célból megyünk, mi fog ott történni, és mi történhet.

Amit a szülő tehet

Óvintézkedésként mondhatunk meséket, -persze nem minden áldott este- melyekben példának okáért, egy kis állatka elkóborol, nem találja a családját, sír, szomorkodik stb. Érdemes, egy hasonló témájú, happy end-del végződő mesekönyvet is beszerezni.

Játszótérre, vidámparkba, adjunk a gyermekre élénk színű, rikító sapkát, kabátot, vagy pólót, melyet messziről is könnyen észre lehet venni. Hordjuk magunknál a gyerek viszonylag friss, jó minőségű, színes fényképét, ez segít meggyorsítani a keresést.

Ha gyermekünk nem veszett el, de szól a hangosbemondó, hogy Péterke itt és itt várja szüleit, rögtön ragadjuk meg az alkalmat, és magyarázzuk el mi történt,

“Azt javasolnám minden anyukának, hogy a legjobban egy ilyen eset “bemutatása” hagy nyomot a kisgyerekekben, mert ők beleképzelik magukat a szituációba. Ez az a kor, amikor a képzelet nagy szerepet játszik a tanulásban és az érzelmek feldolgozásában is. Akár mesében, akár (báb)játékban megjelenítve, el lehet játszani a helyzetet és ott feldolgozni az érzéseket és a felmerülő kérdéseket közösen megválaszolni (mikor mi a helyes a reagálás).”- mondja Gazdag Enikő.

Mikor pedig megérkezünk a telezsúfolt hiper-szuper bevásárlóközpontba péntek délután két gyerekkel, a 6 éves fiúnkkal ismételtessük el, hogy keres egy emblémás, egyen pólós eladót, és elmondja neki, hogy elveszett, a 4 éves kislányunkkal pedig megígértetjük, ha nem talál minket, ordít, ahogy a torkán kifér. Egy kis gyakorlás, és ismétlés olyan, mint az edzés, sosem árt.

Próbáljuk meg elkerülni a tömeget, és a zsúfolt helyeket, ha azonban mégsem tudjuk kihagyni a népszerű rendezvényt, vagy programot, vigyünk magunkkal még egy felnőttet, aki tud segíteni szemmel tartani a gyerekeket.

Abban az esetben, ha eltűnik gyermekünk, miután előkerült, ne szidjuk le, lehet, ő is éppen elégé meg van ijedve, esetleg az egészből annyit jegyezne meg, hogy Anya vagy Apa haragszik rám, ha visszamegyek hozzá. Többet ér, ha megbeszéljük vele az esetet, mondjuk el neki, hogy mit éreztünk, és még egyszer vegyük át, hogy mit kell ilyen helyzetben tennie.

Végül, de nem utolsó sorban, ha eltűnik a gyerek, rögtön szóljunk a helyszín dolgozóinak, a jegyszedőknek, információs embernek, biztonsági őrnek. Ők segítenek megkeresni illetve gyorsan továbbadni a hírt. Mondassuk be hangos bemondóval a gyermek nevét, ne távolodjunk el, azonban túlságosan az eltűnés helyétől, mivel a gyerekek gyakran ugyanott kószálnak. Ha azt gyanítjuk, hogy a gyerek már nincs a helyszínen, azonnal értesítsük a rendőrséget (112-es segélyhívó).

Babapóráz és gyerekazonosító karkötők

Ma már több helyen lehet kapni (Pagony, Europark, Árkád babaházai), vagy az internetről is meg lehet rendelni a K-id up gyermekazonosító karkötőt.

Ez egy olyan színes-mintás, speciális nyomdai technológiával készült, vízálló, téphetetlen karszalag, melyen szerepel a gyermek neve, és eltűnés esetén, az értesítendő telefonszám. A karkötőre olvashatóan, lehetőleg alkoholos filccel kell írni, így az írás nem mosódik el a vízben, vagy a homokozóban sem.

A babapórázról, vagy bébi-hámról már megoszlanak a vélemények. Van aki szerint “morbid” a gyereket kutya módjára sétáltatni, főleg abban az esetben ha egyszerre három porontyról van szó, van aki szerint pedig az morbid, ha az Andrássy útra, a robogó autók elé szalad ki a gyerek, mert meglátta a kutyájukat sétáltató nagypapáját a másik oldalon.

Tőlünk nyugatabbra bevett szokás a póráz használata, így a gyermek és a szülő is szabadabban érzi magát – vallják az idegen nyelvű anyukák. Külföldi oldalakról, potom 10 dolcsiért lehet megrendelni a kettő az egyben hátizsákot, mikor is egy kis plüsshátizsákra varrják fel a pórázt. Szerintük ez esztétikusabb, vagy humánusabb (?), mint a tényleges póráz.

Ki-ki döntse el, megbízik, magyaráz, vagy kritikus helyzetben “az én vagyok az erősebb” elvét alkalmazva kezet szorít, hónalj alá kap, avagy pórázon sétáltatja gyermekét. Meg lehet érteni, ha valakinek ez jelenti a teljes biztonságot a belvárosban, ahogy azt is, ha valaki számára a póráz a személyes szabadságnak olyan önhatalmú korlátozása, ahol nincsen helye megbeszélésnek, hogy ez itt egy nyugis utca, szaladhatsz a járdán, ez meg itt egy kereszteződés és itt meg kell fognod a kezem.

Amit a gyerek tehet

Minden egyes “rizikósabb” program előtt pontosítani, és tudatosítani kell a gyerekben, ha elveszik, mit csináljon:

Ha a tömegben elkeveredik mellőlünk, fontos, hogy egy tapodtat se mozduljon, maradjon ott, ahol észreveszi a bajt, hiszen, ha nekivág keresgélni, még nehezebb lesz megtalálni, és kiabáljon torka szakadtából a szülei után!

Nagyobbacskáknak tanítsuk meg, hogy kérjen segítséget, ha elveszne, egy biztonságos felnőttől. Ki a “biztonságos”?. A legjobb, ha egy másik gyerekes anyukához megy oda, a pénztáros nénihez, a biztonsági őrhöz, vagy a buszvezetőhöz.

Amikor megérkezünk valahova érdemes még egyszer átvenni vele, hogy mit tegyen, ha elszakadna tőlünk.

A gyermekek számára mindig lényegesebbek a tettek, mint a szavak. Azaz, a gyerek figyeli a szülőket, őket “másolja”. Ezért nagyon fontos a példamutatás. Ha azt sulykoljuk a gyerek fejébe, hogy nem simogatunk idegen kutyákat, nem fogadunk el csokit idegenektől, körbenézünk, mikor lelépünk a járdáról, akkor mi is viselkedjünk így.

Tanítsuk meg a gyermeknek, hogy mindig mondja meg, mikor, kikkel, hogyan jön haza, hiszen mi is kiírjuk apának az asztalon lévő cetlire, hogy hova mentünk.

Meg kell értetni a gyerekkel, hogy idegenektől nem fogadunk el semmit, sem édességet, sem ajándékot, hogy nem megyünk el, nem állunk szóba idegenekkel, nem hagyjuk, hogy megérintsenek, megfogjanak bennünket. Meg kell tanítani nekik, hogy ha otthon vannak egyedül, akkor sem nyitnak ajtót idegeneknek, még a gázóra leolvasónak, vagy a postásnak sem.

Tudatosítsuk a gyerekben, hogy ne higgye el azt, amit idegenek mondanak neki, főleg az olyan trükkös kijelentéseket, hogy “apa küldött, hogy gyere velem”, vagy “az anyuval baj történt, azonnal siessünk”, és a “segítenél megmutatni hol az óvoda” típusú felszólításokat.

Magyarázzuk el többször a gyerekkel, hogy sose küldenénk érte idegeneket, hogy egyedül ne segítsen felnőtteknek, és ha veszélyt érez, vagy megijedt, inkább szaladjon el, vagy kiabáljon bátran.

“Útravalóul azt tanácsolnám a szülőknek, hogy a legtöbb, amit tehetünk azért, hogy egy ilyen helyzetből a “legjobbat” hozzuk ki, ha olyan támpontokat, megoldási módokat adunk a gyerekeink kezébe, amelyekkel ők a leghatékonyabban tudnak boldogulni az adott helyzetben.”- szögezi le a pszichológus.

Amikor azt halljuk, hogy X-nek elveszett a gyereke, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez velünk nem történhet meg. A jobb félni, mint megijedni itt is igaz. Tegyünk ellene, beszéljünk róla!

Gazdag Enikő & Schütz Gabriella