A legidősebb testvér viszi az első szülött tekintélyét, a legfiatalabb testvér pedig a „legkisebb” törékenységét. De mi a helyzet a középső testvérrel, akinek nem mindig jár ki a legkisebbeknek járó figyelem, illetve az idősebbeket megillető dicsőség.
Felmerül a kérdés, hogy a nagycsaládos szülőknek hogyan kell „jól” nevelni a gyerekeket, hiszen három gyermeknél már nem könnyű minden gyermekkel úgy és annyit foglalkozni, mint amennyi az igényük lenne. A Life.hu – Elhanyagolt szendvicsgyereknek lenni a legrosszabb – cikkében erről olvashatunk bővebben, ahol néhány tanácsot is adok, mire is kell figyelnie a több gyermeket nevelő szülőknek.
Hányszor hallottam a régi történetet az elveszésemről, mely azóta már családi legendává nőtte ki magát. Amolyan 4 éves forma lehettem, mikor a nagyszüleimmel nyáron a piacra mentünk dinnyét venni. Nagymamám térült fordult, fizetett, engem meg szem elől tévesztett. Persze pont, éppen „csak egy pillanatra” nem figyelt oda. Tartotta a kezében a hatalmas görögdinnyét, lába földbe gyökerezett, könnyein át vizslatta a hömpölygő tömeget. A nagyapám már kétszer futotta körbe az egész piacot, de nem talált sehol. Csak tíz, pokoli perc után derült ki, hogy nem mentem én sehova, a nagyi lábánál, a dinnye alatt hűsöltem, egy pisszenést sem hallatva. Volt is nagy megkönnyebbülés, a mázsás kövek csak úgy „gurultak le” a nagyim szívéről.
Amikor először beszéltem Tamásnak a gyermekek utáni vágyamról, úgy csinált, mintha süket volna. A második alkalommal annyit fűzött a dologhoz, hogy hagyjam abba a bohóckodást, mert ez egyáltalán nem vicces. Körülbelül a tizennyolcadik, a témában indított offenzívám végére értette meg, hogy ez nem holmi móka, sem pedig pillanatnyi agyrém, hanem, komoly, mély elhatározás a részemről. De ő csak egy kemény, megingathatatlan nemmel felelt. Minden alaklommal, mikor egy várandós nőt vagy egy babakocsit láttunk az utcán, félrehúzott szájjal sóhajtott, hol undorral, hol pedig bűntudattal. Kétségbeejtő egy helyzet! Ekkor minden felháborodásom, és haragom ellenére, igyekeztem őt megérteni. Biztos voltam benne, hogy ha a félelmével szembenézne, elérhetném, hogy igent mondjon.
Úgy gondolom, hogy ez teljesen egyéni, hogy a része akar-e lenni, avagy nem. Sok mindentől függ: milyen erős és milyen mély a kapcsolat a feleségével, a férfinak magának milyen születés élménye van, hogyan viszonyul édesanyjához, az apa szerephez, a saját apjához, a kórházhoz, stb. Ez már egy sztereotípia, hogy mi nők úgy gondoljuk, hogy eleve nem bejönni a szülőszobára. Tehát mindenképpen meg kell őt kérdeznünk, hogy szeretné-e, vagy csak a döntő pillanatban kíván-e ott lenni, vagy hogyan kíván részt venni ebben az egész folyamatban. Hagyjuk rá a döntést, és így a kontroll az ő kezében marad. Ezáltal ő is szereplőnek érzi magát a helyzetben. 
Kezdjük az elején. Csernus azt mondja a könyvében, hogy azok a nők, akik egyedül nevelik a gyereküket úgy tudják megmutatni pl. a kislányuk számára a „nő – séget”, hogy egyszerűen csak nők, és ezt a kislány elsajátítja, tehát ne akarjon az a bizonyos anya „férfi” lenni. Én ezt már itt megkérdőjelezem, mert ha egy nő egyedül nevel egy gyereket, rákényszerül egy csomó olyan tulajdonság felvételére, és dolog elvégzésére, ami nem lenne a „szerepköre”, ha lenne egy férfi mellette. Tehát ez a nő „egész” lesz, mert egyedül kell a hajón „kapitánynak” lennie.
