Mindannyiunk élete gyökeresen megváltozott idén március óta. Úgy érzem, hogy egyrészt negatívan hatott ránk, másrészt sok tekintetben pozitívan gazdagodtunk általa.
Év elején izgatottan vártuk a híreket Kínából, számolni lehetett azzal, hogy kis hazánkat sem kerüli el az új vírus. De azért mindannyian megijedtünk, amikor március közepén leállt az oktatás, és egyéb más szektorok.
Az első sokk után próbáltunk alkalmazkodni a helyzethez, és rengeteg új élményem, tapasztalatom származik abból az időből, ezeket szeretném megosztani.
- A gyerekek először örültek annak, hogy nem kell iskolába menniük, és a szüleik segítségével tudják folytatni a tanulást. De mostanra inkább már azt látom, hogy megbecsülnek minden napot, hogy bemehetnek az intézménybe, találkozhatnak a kis társaikkal, szünetben együtt lehetnek, és talán még a tanárokat is jobban értékelik.
- Azt is gondolom, hogy egy kicsit átalakult az oktatás, egyre jobban a lényeges információkra, tantárgyakra koncentrálnak a tanárok, mintha enyhült volna egy picit oktatás szigorúsága pozitív irányban.
- Azok a párkapcsolatok, amelyekben van erőforrás, tartalék, erősödtek a karantén alatt. A pár tudott egymásra támaszkodni, ahol gyerek, gyerekek is vannak, összefogni, hogy megosszák a feladatokat, olyan otthoni elfoglaltságokat találni, amelyekre azelőtt nem volt idejük. Ezek a párok megtanultak jobban odafigyelni a másikra, értékelni a közös időt, abból töltekezni, egymás támogatását megtapasztalni. Ezek a párok nosztalgiával gondolnak vissza a karanténos időkre, a legboldogabb időszakuknak jellemezik azt.
Azokban a párkapcsolatokban, amelyekben konfliktusosak voltak a karantén előtt, még jobban felszaporította az ellentéteket az összezártság.
Az egyik, vagy mindkét fél el tudott menni előtte munkába, akár tizenkét órára, vagy a szeretőjéhez, de a kötelező otthonlét megakadályozta ezt, és foglalkozniuk kellett egymással, amit addig elkerültek. Sok új online párterápiánk lett emiatt, csillapítani ezeket a helyzeteket, akár az együtt maradás, akár a különköltözés irányába.
- A munkavégzés módja gyökeresen megváltozott: minden szakma, aki megtehette, átállt az online verzióra, így a pszichológusok is. Eddig is voltak online terápiáim, de a karantén óta nagyon megszaporodtak. Egyrészt nagyon jó volt, hogy tudtuk klienseimmel folytatni a közös munkát, és őszintén megvallva örültünk is egymásnak, hogy ha ilyen formában is, de viszontlátjuk egymást. A másik oldalról új módszereket kellett kifejlesztenem, vagy a régieket átvinni online-ra. Először egy kicsit tartottam tőle, de remekül működött. Pl.: rajzos feladatokat feladtam házi feladatnak, és a következő ülésre lefotózta, átküldte a kliensem, és tudtunk ezúton is foglalkozni vele. A világ minden tájáról lettek új klienseim, pl. Holllandia, USA, Ausztrália, stb. Rettentően izgalmas, hogy pl. Ausztráliában késő este van, amikor nálunk ebéd után, és náluk most tél van, míg nálunk még nyár vége.
Kinyílt, kitágult a világ az online terápiákkal, olyan magyarokkal is van lehetőség foglalkozni, akik a világ másik végén élnek. Sokuk, amikor itthon volt nyáron, meglátogatott a rendelőmben egy személyes ülésre, ezek mindig nagyon meghatóak.
- Sokan elvesztették a munkájukat, ez nagyon szomorú, de volt több olyan kliensem is, akik tudatosan jöttek el az addigi munkahelyükről. Ez egy lehetőség a váltásra, az átképzésre, vagy valami teljesen újba kezdésnek. Láttam olyat is, akik profitáltak ebből, egy számukra sokkal kedvezőbb munkát találtak.
A vírus nem múlt el, továbbra is köztünk van, de én azt látom, hogy a kezdeti ijedtség helyét átvette az elfogadás és a tudatos odafigyelés a higiéniára és egymásra.
Egy kicsit megváltozott, új világban élünk, de sok tekintetben pozitív fordulatot vett az életünk, és megtapasztalhattuk a saját határainkat, tartalékainkat, hogyan tudunk egy új helyzetben alkalmazkodni.
Vegye fel velem a kapcsolatot
Hányszor hallottam a régi történetet az elveszésemről, mely azóta már családi legendává nőtte ki magát. Amolyan 4 éves forma lehettem, mikor a nagyszüleimmel nyáron a piacra mentünk dinnyét venni. Nagymamám térült fordult, fizetett, engem meg szem elől tévesztett. Persze pont, éppen „csak egy pillanatra” nem figyelt oda. Tartotta a kezében a hatalmas görögdinnyét, lába földbe gyökerezett, könnyein át vizslatta a hömpölygő tömeget. A nagyapám már kétszer futotta körbe az egész piacot, de nem talált sehol. Csak tíz, pokoli perc után derült ki, hogy nem mentem én sehova, a nagyi lábánál, a dinnye alatt hűsöltem, egy pisszenést sem hallatva. Volt is nagy megkönnyebbülés, a mázsás kövek csak úgy „gurultak le” a nagyim szívéről.
Amikor először beszéltem Tamásnak a gyermekek utáni vágyamról, úgy csinált, mintha süket volna. A második alkalommal annyit fűzött a dologhoz, hogy hagyjam abba a bohóckodást, mert ez egyáltalán nem vicces. Körülbelül a tizennyolcadik, a témában indított offenzívám végére értette meg, hogy ez nem holmi móka, sem pedig pillanatnyi agyrém, hanem, komoly, mély elhatározás a részemről. De ő csak egy kemény, megingathatatlan nemmel felelt. Minden alaklommal, mikor egy várandós nőt vagy egy babakocsit láttunk az utcán, félrehúzott szájjal sóhajtott, hol undorral, hol pedig bűntudattal. Kétségbeejtő egy helyzet! Ekkor minden felháborodásom, és haragom ellenére, igyekeztem őt megérteni. Biztos voltam benne, hogy ha a félelmével szembenézne, elérhetném, hogy igent mondjon.