Felnőtt létezésünk egyik alappillére a jól működő párkapcsolatunk, de még a szerelmi házasságokban is van néhány bukkanó, mint például gyermekeink születése, amikor megint ismeretlen helyzetben találjuk magunkat, átalakulnak a szerepeink, amire korábban nem készített fel bennünket senki. A hétköznapi rutinokat átszövi a stressz, egyenetlenné válik a munkamegosztás, teret nyer a monotonitás, ami mindkét fél energiáját felőrölheti, és az összebújás helyét átveszi az érzelmi kiégés. De mit tehetünk ellene?
Egy amerikai nő több hetes szervezőmunkával megrendezte a saját elrablását, hogy tizenöt év után végre kicsit egyedül maradhasson. Amikor a rendőrségen az indítékairól kérdezték, azt mondta, sosem akart válni, még mindig szereti a férjét, csak pokolian elfáradt…olvasom futólag egy hírportálon. A történet elsőre akár vicces is lehetne, ha nem gyulladna ki azonnal a vörös lámpa a bal homloklebenyünk mögött, hogy na igen, hányszor gondoltunk erre mi is az utóbbi időben?
Citromból nem lehet narancsot facsarni
Senki ne csodálkozzon, ha a munkahelyi kiégéshez hasonlóan, olyan érzelmi és fizikai tüneteket fedez fel önmagán, több évtizedes együttélés során, mint az állandó fáradtság, alvászavar, fejfájás, emésztési problémák, szorongás vagy az önbecsülés hiánya. A korábban komfortosnak tűnő szerepek egyre terhesebbé válnak, igáslónak és/vagy épp mellőzöttnek érezhetjük magunkat, mint az az ötven körüli apa,
aki a minap magyarázta nekem, hogy azért nem vesz kutyát a gyerekeinek, mert akkor a házi kedvenc is megelőzné őt a családi hierarchiában, pedig már így sem tűnik fel senkinek, amikor otthon van.
– A család egy rendszer, aminek több szintje van, és ebben a bonyolult működésben megtalálható a szülői és a női-férfi szerepek szintje is. Egy párkapcsolaton mindig dolgozni kell, ideális esetben mindkét félnek. –mondja Gazdag Enikő pszichológus, pár-és családterapeuta. – Ha hagyjuk, hogy csak úgy történjenek velünk a dolgok, akkor előbb-utóbb megfeneklik a közös hajó. Nagyon fontosak a kettesben töltött programok, ezt kisgyermekes szülőkként hanyagoljuk el kezdetben, aztán később már az érzelmi kifáradás miatt nem vágyunk aktivitásra. Amikor a szülőpár magára marad, megjelenik az „üres fészek” szindróma, és ha a felek nem találnak ilyenkor új célokat, könnyen rátelepedhetnek a felnőtt gyerekeikre.
Azt szoktam tanácsolni, hogy érdemes olyan programokat csinálni, amit az első években mindketten szerettek, ezeket a közös élményeket hívjuk érzelmi „tanknak”, amire később is építeni lehet.
Természetesen külső tényezők is hatnak egy kapcsolatra, például a covid járvány, ami egy korábban nem tapasztalt jelenség lett, és az összezártság, a megváltozott feladatok vagy még inkább összekovácsolták, esetleg épp eltávolították a feleket egymástól.
Egészséges függés kontra egészségtelen ragaszkodás
Gary Chapman, baptista lelkipásztor, párkapcsolati tanácsadó az „öt szeretetnyelv” módszertanának atyja, valamelyest megfejthetőbbé tette számunkra társunk érzelmi életének megfejthetetlenségét, továbbá azt is kimondja, hogy
a harmonikus kapcsolatok legnagyobb ellensége a civilizált világ jellemzője, az állandó elfoglaltság. A virtuális világ túlingerlése, a munka, a szociális tevékenységek beszippantanak minket, folyton mennünk kell valahová, csinálnunk kell valamit.
A családi logisztikát pedig jellemzően a nők viszik, a tiszta udvar-rendes ház jobbára még mindig az ő feladatuk, ők ügyelnek a családtagok egészségére, érzelmi jóllétére, és évek telnek el ebben a mókuskerékben úgy, hogy a többiek észre sem veszik az anya vészjelzéseit.
– Idén karácsonykor éreztem azt, hogy halálosan kimerültem, mind fizikai, mind szellemi értelemben – mondja egyik ismerősöm, Anna. – Amikor kicsik voltak a gyerekek szinte mindenre volt energiám, és mentesíteni akartam a férjemet, mert tudtam, hogy rengeteget dolgozik. Azt hittem, idővel változik a családi munkamegosztás, de tévedtem. Ha beszélünk erről, akkor 2 hétig mindenki hiperaktív, majd szép lassan lecseng a lelkesedés, marad minden az én feladatom. A helyzeten csak rontott a pandémia, a saját munkám iránti maximalizmusom, és hogy hétvégén sem tudom kipihenni magam. Azt vettem észre, hogy feladatüzemmódban élek, minden percem ki van számolva, egyre többször hallgatásba burkolódzom, és érzem, ahogyan távolodunk egymástól.
De vajon meg lehet-e mondani a párunknak, még a legnagyobb szeretet és empátia hangján is, hogy nem a húsz év volt sok, csak az utolsó három, és már nem bírom nézni, ahogy eszel, és nem akarok többé szólni, hogy pakolj el magad után?
Vagy maradjunk csendben, és jelentkezzünk be szakemberhez, mert a másik ebből az egészből semmit sem vesz észre? Egy Franciaországban élő barátnőm szerint muszáj helyzetjelentést adni arról, hogyan érezzük magunkat, és ők abban állapodtak meg a férjével, hogy ha valaki besokall, az elmehet pár nap „szabadságra”.
– Az a tapasztalatom, hogy nem mindig elég erős a jelzés. Gyakran előfordul, hogy a másik csak akkor kapcsol, amikor már van egy következmény, pl. elköltözés vagy egy harmadik fél felbukkanása – teszi hozzá Gazdag Enikő. Természetesen fontos elmondani a sérelmeinket, a kívánságainkat, de ha hosszútávon nem talál meghallgatásra, akkor csak a megváltozott viselkedéssel lehet „felnyitni” a partner szemét. Számos példa mutatja, hogy sokan képesek leélni egy életet, például bántalmazó kapcsolatban is. Ami az egyik embernek még belefér, még elviselhető, abból egy másik már rég elmenekült volna. Ilyen még a nyitott házasság, amit néhány pár egy ideig képes működtetni, de hosszútávon egyik félnek sem jó.
Csináld úgy, hogy neked is jó legyen!
Ezt mondta egy baráti házaspár férfi tagja, amikor felesége arra panaszkodott, hogy ő nem boldog ebben a kapcsolatban. Nem vagyunk álszentek, ezért ki is tárgyaltuk rögvest egy csajos délután, majd eldöntöttük, hogy ezentúl nekünk is jó lesz és fogadalmunkat Sacher tortával szentesítettük. Természetesen mindannyian ismerünk olyan párokat is, akiknek nincs egy szabad hétvégéjük, programról-programra járnak, és mindig sokadmagukkal. Kérdés, hogy ezzel nemcsak kerülni akarják-e a kettesben töltött időt? Mindenesetre mégis jóval szimpatikusabbak, mint az okostelefonnal és távirányítóval összenőtt férjek, vagy a Facebook csoportokat felhalmozó feleségek sokasága, akik a virtuális térben találják meg az örömforrásaikat, miközben úgy gondolják, velük alapvetően minden rendben.
– Ma már nem jellemző, hogy csak a nők szeretnének javítani a kapcsolaton, közel egyforma arányban jönnek férfiak is, attól függ, hogy kinél nagyobb a szenvedés nyomás. Ki akarja jobban megtartani a másikat. Jellemző az is, hogy ki, mit hoz a családi mintából, ha azt látta a saját szüleinél, hogy a közös életük érték, amit meg kell őrizni, azoknak fontos lesz a saját házasságuk megmentése. Aki egyéni terápiában jön hozzám, azzal is jól tudunk dolgozni, hiszen a kapcsolat egy rendszer, és ha a rendszer egy pontján változtatunk, akkor változik az egész.
Természetesen az a legideálisabb, ha mindkét fél jelen van, hiszen egyértelmű az egymás melletti elköteleződés. Ilyenkor mindenki saját céllal is jön, magán fog dolgozni a párja jelenlétében, de mindketten motiváltak abban, hogy a házasságukat megtartsák. De, ebből a közös folyamatból az is kiderülhet, hogy nem feltétlen az a sikertörténet, ha mindenáron együtt maradnak. – mondja a szakember.
Szeretni valakit valamiért
A boldog házasság titka a megfelelő ember kiválasztása, mondta egykor Michelle Pfeiffer, aki hollywoodi mércével mérve viszonylag hosszú ideje él ugyanazzal a férfival.
Irreális lenne azonban elvárni a másiktól, hogy azért, mert annak idején belénk szeretett, évekkel később is ugyanúgy lángoljon, miközben negyvenes-ötvenes éveinkre mi is épphogy csak pislákolunk.
A gyerekek, a megszokott családi háttér, a neveltetés, esetleg a közösen működtetett vállalkozás is összetarthat bennünket vagy akár a büszkeség, hogy eddig jóban-rosszban kitartottunk, akkor nehogy már egy idegen dőljön hátra abban a masszázsfotelben, amit én kaptam karácsonyra. Ezek az indokok azonban mégsem bizonyulnak hosszútávon boldogítónak, ha nem fogadjuk el egymás különbözőségét, ha nem használjuk az érzelmi „tankjainkat”, a valódi érdeklődést, a másik fél fejlődési igényének tiszteletben tartását, és a humort, mert mindezekkel együtt olyan légkört teremthetünk, amiből egyik félnek sem lesz kedve kiszállni.
Fotó: Freepik
Forrás: Novialto
