Az RTL Fókuszban arról beszélgettünk a riporterrel, hogy egy baleset után hogyan lehet újra talpra állni, és esetleg folytatni az adott tevékenységet – pl. lovaglás, motorozás. Egy baleset után az illetőnek érdemes átgondolnia, hogy mit jelenthez ez az ő életében, mit „üzenhet” számára az esemény. Ha ezt a személy tudatosítja, segíthet az újrakezdésben.
A napokban egy hír megbotránkoztatta a közvéleményt, élénk vitákat váltott ki. Az eset a következő: egy férfi a Blaha Lujza téren kiugrott (kiesett) az ötödik emeletről, és kicsavarodva, ruha nélkül feküdt a járdán, és csak egyetlen ember ment oda segíteni neki, a többiek csak nézték, fényképeztek, nevetgéltek. Így szól a hír.
Elgondolkoztatott, és sok hozzászólást is olvastam, amelyben kritika éri az embereket, hogy ilyenek vagyunk, és néhol alátámasztják ezt híres pszichológiai kísérletekkel is.
Aronson-nak valóban volt egy jól ismert vizsgálata, amelyben azt állapította meg, hogy minél több szemtanú van, annál kisebb a felelősség. Ez azt jelenti, hogy minél többen látják az esetet, annál jobban „eloszlik” a felelősség, tehát azt gondolja pl. a harmadik néző, hogy a negyedik segíteni fog, és így tovább. Ha egyedül lát valaki egy bajbajutottat, gondolkodás nélkül segít, ahogy nő a száma a nézőknek, úgy nő a várakozási idő a többiekre.
(Ennek a kísérletnek az eredményeit Darley & Latené is megerősítette.)
Lehet, hogy ezek az eredmények magyarázatul szolgálnak a történtekre. Valóban ilyen „gonoszak” lennénk? Tényleg sorsára hagyjuk bajba jutott társunkat?
Eszembe jutott egy hasonló eset, ami pont velem történt meg pár héttel ezelőtt, és pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Hazafelé tartottam a Vásárcsarnoknál a dugóban. Araszoltam a külső sávban, mellettem bicikliút volt, és láttam, hogy egy fiatal, 20-as éveiben járó fiú elteker mellettem, majd a következő pillanatban bukfencezik egyet, és a hátára érkezve lerepül a bicikliről. Láttam, hogy fogja a derekát, sír, jajgat, és nem tud megmozdulni. Fogtam a telefonomat, hogy hívjam a mentőket, kiállni nem tudtam, mert beszorítottak az autók, és már indult a sor, de közben már láttam is, hogy a buszmegállóban, ami előtt történt az eset, kb. 30-an álltak, és vagy öten odafutottak segíteni, és ketten máris tárcsáztak.
Ketten beszéltek a sérülthöz, a többiek telefonáltak, és volt egy férfi aki meg eltolta a biciklit az útból. Jó érzés volt látni, hogy ennyien, AZONNAL segítenek, és egyből feltalálták magukat. Egyetlen felesleges nézelődőt nem láttam, szinte pillanatok alatt rájöttek az emberek arra, hogy hogyan tudnának segíteni.
Pont az fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó, hogy ilyen segítőkészek az emberek, én sem cselekedtem volna másképpen.
Azt gondolom, hogy ez az eset adhat nekünk reményt arra, hogy az emberek alapvetően segítőkészek, és segítenek a bajbajutotton, csak bizonyos körülmények nehezítik ezt.
Gazdag Enikő
