Blog

Rendkívül előítéletesen kezelt, összetett társadalmi jelenség a szingliség, amelynek a napját november 11-én tartják világszerte. A Kínából eredő ötlet az egyedülállókat ünnepli, ám trendi-e még pár nélkül élni? Magyarországon is egyre többen ébrednek rá, hogy a csillogó sorozatok által sugallt kép és az egyedüllét nem ugyanaz.

A szingli elnevezés az 1970-es években jelent meg először Európában. Az Amerikából származó fogalomra eleinte pozitívan tekintettek, a függetlenséggel azonosították, később azonban számos negatív címke tapadt hozzá. Rövid Irén szociológus szerint a szó hallatán sokan a nagyvárosban élő, diplomás, anyagilag független, karrierorientált, harmincas-negyvenes éveikben járó nőkre gondolnak. A témával foglalkozó filmeket, sorozatokat nézve ez a kép alakulhat ki bennünk.

A Bridget Jones-filmek vagy a Szex és New York-sorozat a kilencvenes években új jelenségként hirdették a szinglilét trendiségét, ám ma már árnyaltabb a kép. A Szex és New York üzenetében voltak szélsőségek, hiába talált ugyanis az eredeti sorozat végén minden szereplő párra, az alapvető mondanivaló mégis maradt: ha a nő sikeres, jó egzisztenciával rendelkezik, nincs szüksége férfira a boldoguláshoz, hiszen egyedül is megállja a helyét a világban.

A sorozat egyik legfontosabb kritikája is az volt, hogy szereplői rendre a legdrágább holmikat vásárolják, a legborsosabb helyeken esznek, annak ellenére, hogy a valós fizetésük alapján ezt aligha engedhetnék meg maguknak.

A szingliség nem vágyott életmód

A Szex és New York eredeti végkövetkeztetése – a pártalálás – ugyanakkor megfelel a valóságnak, hiszen az ember társas lény, alapvető igénye a kapcsolódás. Rövid Irén és Utasi Ágnes egyetértenek abban, hogy mindinkább láthatóvá válik, hogy a szingliség nem vágyott életmód – a valóság köszönőviszonyban sincs a média által sugalltakkal –, hanem többnyire kényszer szülte helyzet. Hiszen az egyedülálló nők és férfiak kilencven százaléka nagyon vágyik stabil párkapcsolatra, családra, gyermekre, mégsem talál magának társat. Gazdag Enikő pszichológus, pár- és családterapeuta szerint ennek egyik oka, hogy sokan, főként a nők túl korán és könnyen kilépnek egy nem működő együttlétből. Míg régen bármilyen rossz volt is egy házasság, benne kellett maradni, addig napjainkban ez már nem feltétlenül van így. A pszichológus viszont felhívja a figyelmet arra, hogy kellő tudatossággal és odafigyeléssel megmenthető, tartóssá tehető a kapcsolat.

A hétköznapi szóhasználatban a szingli és az egyedülálló kifejezést gyakran egymás szinonimájaként használják, ám a két fogalom a statisztikában nem ugyanazt jelenti. Az egyedülálló kifejezés alatt az egyedül élő személyeket értjük. Vagyis mindenki egyedülállónak számít, aki egyedül él, függetlenül attól, hány éves, született-e már gyermeke, élt-e már korábban házasságban. Az egyedülállók többsége hatvan év feletti nő.

– emeli ki Rövid Irén.

A 2001. és a 2011. évi népszámlálás időpontjában azokat a 20–39 éveseket vizsgálta, akik nem kötöttek házasságot (nőtlenek, hajadonok voltak), nem volt se tartós párkapcsolatuk, se gyermekük, egyedül éltek, ez alapján számította ki, melyik településen él arányaiban a legtöbb szingli. Később a 2016. évi mikrocenzus adatai alapján a 20–39 évesek mellett már a negyvenes éveikben járók jellemzőit, életkörülményeit is górcső alá vette, két újabb térképet is készítve. 2021 tavaszán és idén ősszel pedig a Randivonal társkereső oldallal közösen életkortól függetlenül vizsgálták meg a felhasználóinak körében, hogy milyen társat keresnek, hisznek-e még az igaziban, és mit gondolnak, miért nem találták még meg a párjukat.

Ez az arány Finnországban és Észtországban (41–40 százalékkal) a legmagasabb, Ciprus és Portugália esetében 21 százalékkal a legalacsonyabb. Hazánk a 32 százalékos arányszámmal a középmezőnyben helyezkedik el. A Pew Research Center elemzéséből az derül ki, hogy a 25–34 éves amerikaiak körülbelül 38 százaléka egyedülálló. Rövid Irén számításai szerint 2011-ben 201 ezer 20–39 éves szingli élt Magyarországon (62 ezer fővel több, mint tíz évvel azelőtt), 2016-ra némileg kevesebben, 188 ezren. A szinglik száma bár csökkent, arányukban nem történt jelentős változás, a 20–39 évesek 11 százaléka 2016-ban is egyedül volt. Ezzel szemben a 40–49 éves szinglik száma folyamatosan, évtizedről évtizedre nő: 2016-ra mintegy 63 ezer fő volt.

Ez is mutatja, hogy sokan vannak, akik akarva-akaratlanul nem élnek kapcsolatban, a kutatások viszont alig foglalkoznak velük. Rövid Irén szinglitérképén egyértelmű, hogy többségük a fővárosban és a nagyobb városokban lakik, Budapesten minden negyedik még házasság előtt álló, 20–39 éves fiatal szingli volt 2016-ban. Az országoshoz képest jóval magasabb közöttük a diplomások aránya, illetve látszik, hogy van összefüggés a párkapcsolati státusz és olyan szubjektív mutatók között, mint a boldogság és az élettel való elégedettség.

Ennek több oka is lehet, és a vizsgált korcsoportban (20–49 évesek) eleve több férfi található, mint nő. Gazdag Enikő megjegyzi, hogy a férfiak egy része 45 éves kora után elhanyagolja magát, nem ad magára, nem folytat egészséges életmódot, ami az egyedüllét felé tolja a mérleget.

– teszi hozzá Rövid Irén, aki jelenleg a térkép aktualizálásán dolgozik, így hamarosan kiderül, hogyan változott a csoport száma a két legutóbbi népszámlálás között. Az azonban mindenképpen elgondolkodtató, hogy az egyszemélyes háztartások aránya 2011 és 2022 között harminc százalékról 36 százalékra emelkedett, és ez tükröződhet a szinglik számának alakulásában is.

Ha az ember évekig, évtizedekig egyedül él, akkor megszokja, egyre nehezebben tud és akar alkalmazkodni másokhoz. Gazdag Enikő szerint ilyenkor kötődési probléma, félelem állhat a háttérben, de mindig egyénileg kell vizsgálni, mi okozza az elakadást. A pszichológus megkülönbözteti a gyermekes és a gyermektelen egyedülállókat. Mint mondja, az ilyen anyákra jellemző, hogy a gyermeket bevonják a társ szerepbe, vele pótolják a valódi párt, de az is előfordul, hogy valakinek azért nincs igénye kapcsolatra, mert a szüleivel él. A szinglilét többnyire nem állandó, de esetlegesen visszatérő élethelyzet, ám nem mindegy, hogy meddig tart, hiszen, ha később kötünk házasságot, vállalunk gyermeket, az befolyásolhatja hazánk népességszámának és összetételének alakulását is.

– mondja Gazdag Enikő, aki a praxisában azt tapasztalja, hogy általában túl nagyok az elvárások, de az internetes társkeresés nehézségeiről is rendszeresen beszámolnak a páciensei. A legtöbben a virtuális tér személytelenségére panaszkodnak, hiszen csak képek és néhány adat áll a felhasználók rendelkezésére, és sokan nem mondanak igazat.

Rövid Irén szerint egészen más most szinglinek lenni, az igazi után kutatni, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Megváltoztak az ismerkedési szokások, helyszínek, valamint a jövendőbelinkkel és a saját magunkkal szemben támasztott elvárások is. A virtuális térnek köszönhetőn kinyílt a világ, hiszen ma már nem kell csupán a közvetlen környezetünkre, ismeretségi körünkre vagy esetleg a szerencsére hagyatkozni a keresés során. A szakemberek szerint megsokszorozódott az esély. A szinglik számát látva azonban úgy tűnik, hogy a sok opció nem jelenti feltétlenül egyenlő a könnyebb párválasztással. Az internet, a közösségi média, a párkereső oldalak és alkalmazások a szociológus szerint az egymásra találásban segítenek, de, hogy az ismerkedésből (kezdődjön az offline vagy az online térben), komoly kötődés alakul-e ki végül, mindkét félen múlik. A sokféle ismerkedési lehetőség azt a hamis illúziót keltheti, hogy mindig van más, még szebb, tökéletesebb jelölt, akivel talán minden jobb, könnyebb lesz, nem kell küzdeni, alkalmazkodni, ha valami nem úgy alakul, ahogy elképzeltük. Ez megnehezíti az elköteleződést, a kapcsolatok kialakulását és fennmaradását.

Kurt Tepperwein A párkapcsolat művészete – Szerelem, szexualitás, harmónia című könyvében például kifejti, hogy ha ideális szerelmi és élettárssá válunk, akkor törvényszerűen magunkhoz vonzzuk az igazi partnert. Szembe kell nézni saját gyengeségeinkkel és félelmeinkkel, és késszé kell válnunk arra, hogy életünket valóban megosszuk egy másik emberrel. Ha ezt megvalósítjuk, boldogságunknak semmi sem áll majd az útjába. Azt viszont ne felejtsük el, hogy minden kapcsolaton dolgozni kell, hiszen magától egyik sem működik.

Egyesek tiszteletlennek tartják, mások szerint divatos és modern, ha a gyerekek a keresztnevükön hívják a szülőket. Anya, mami, anyuci, mama, vagy épp Anikó: mi állhat a választás hátterében?

Olyan családból származom, ahol a szülők keresztnéven szólítása tabunak számított. Nagyanyámat még magáznom is kellett, és bár egyszer – körülbelül kilenc-tízéves koromban megpróbálkoztam a tegezéssel, nagyanyám kedvesen ugyan, de elutasította a kérésemet. Ezért fordulhatott elő az, hogy kezdetben igencsak zavarba jöttem, amikor hallottam a barátaim gyerekeit, ahogy a keresztnevükön szólítják szüleiket. Első hallásra olyasvalaminek tűnt, ami rendkívül tiszteletlen, de legalábbis egy érthetetlen trend. Gazdag Enikő pszichológus, család- és párterapeuta szerint a választást sok minden befolyásolja: sok esetben a kulturális szokások vagy a családi minták.

„Ma ugyan már ritkaságnak számít, de a régi időkben az „édesapám – édesanyám” megjelölés mellett sokan még magázták is a szüleiket, ez is befolyásolta a kapcsolatot, mivel a magázás nagyobb távolságot teremt a szülő és a gyermek között, míg a tegeződés bizalmasabb. Manapság a klasszikus elnevezések a leggyakoribbak: anya, anyu, mama és mami, de egyes megszólítások egyszerűen úgy alakulnak ki, hogy a gyermek félremondja az egyik nevet, és az tartósan megmarad a családban.”

„Úgy éreztem, nem a barátja vagyok, hanem az anyukája”

Ha olyan gyerekekre gondolunk, akik a keresztnevükön szólítják szüleiket, valószínűleg előbb gondolunk a határokat feszegető kamaszgyerekekre, pedig egyre gyakrabban tapasztalhatjuk, hogy egészen kicsik is a keresztnevükön szólítják a szülőket. Van, aki számára emészthetetlen, hogy szeretett gyerekük „Lacizza” vagy „Krisztizze” őket, de egyre többen vannak, akik számára teljesen kezelhető a helyzet. Sőt, arra hivatkoznak, hogy egészen új szintre kerül így a kötődés.

Anett gyermeke, Beni akkor változtatott szokásain, amikor óvodába került. Anett konzervatív családban nevelkedett, így rendkívül fura volt számára, mikor fia a keresztnevét kezdte használni. Nem tetszett neki a változás, de tudta, hogy állhat valami a háttérben, így pszichológushoz fordult. A szakember segített megérteni a helyzetet.

„A fiam mindig is anyunak hívott, aztán hirtelen áttért az Anettre. Nem szerettem, még meg is kértem, hogy ne nevezzen így. Hiszen nem a barátja vagyok, hanem az anyukája, az Anett megnevezés pedig túlságosan egyanrangúvá tesz minket. Beni akkoriban kezdte az óvodát, de zárkózott gyerek lévén nehezen ment neki a beilleszkedés. A szakember szerint Beni lazítani szeretett volna az őt körülvevő, formális kapcsolatokon, ezért hagyta el a hagyományos megnevezésünket. Egyfajta baráti kapcsolatot keresett bennünk, amíg nem találja meg azt a saját korosztályában. Érdekes, hogy körülbelül egy év elteltével, amikor elkezdte komfortosan érezni magát az óvodában, barátai is lettek, szép lassan visszaváltott ’anyura’ és ’apura’ – a legnagyobb szerencsénkre.” 

A válásnál segíthet, de a pszichológus óvatosságra int

Amikor az elvált szülők új párt találnak maguknak, olykor előfordul, hogy a keresztnevek használata hasznosnak bizonyul. Az elnevezésekhez gyakran kapcsolódnak előzetes élmények, főleg negatív érzések, gondoljunk csak a „mostoha” kifejezésre, ami nehezíti a családi hierarchiába való beilleszkedést. Hogy elkerüljék a címkézést, sokan használják a keresztneveket, ha kell, akkor csak átmenetileg. Van, aki azért tér át erre, mert váláskor az „anya és apa” páros kifejezés számára megszűnik. A keresztnevekkel a gyermek képes lehet megérteni és „lemendzselni” a két szülő elválását egymástól. A szakértő azonban nem mindig tartja szerencsésnek a keresztnevek használatát.

„Találkoztam olyan esettel, ahol a kislány az édesapját szólította a keresztnevén, de ennek egyértelmű oka volt: a szülei korán elváltak, az apa pedig nem volt jelen az életében. Ebben az esetben azért használta a keresztnevet a gyermek, mert nem tudta volna apának nevezni, nem akként tekintett rá. Az elnevezéseknek mindenképp van jelentőségük – természetesen az összes körülményt ismernünk kell ahhoz, hogy véleményt tudjunk alkotni a kapcsolatok milyenségéről. Általánosan azonban elmondható, hogy bizonyos helyzetekben nem szerencsés a keresztnév használata. Jelenthet bizonyos fokú távolságot is a szülő és a gyermek közt, lehet lekezelő, jelentheti azt is, hogy a gyermek nem tiszteli a szüleit, vagy nem szülőként tekint rájuk.”

„Szoktak faternak vagy Lacának is szólítani”

Laci elvált szülő, új párjával nevelte fel két saját fiát, majd melléjük érkezett a közös gyermek, egy újabb fiú. Laci laza, konvencióktól mentes szülőnek tartja magát, aki nem enged meg mindent gyermekeinek, de nem is szab fojtogató határokat. Azt mondja, számára bizalmi kérdés, hogy fiai bárhogy szólíthatják, mert szerinte a tisztelet nem a címkékben rejlik.

„Nálunk az általános hangulat nagyon laza, rengeteget nevetünk, viccelődünk egymással, húzzuk egymást. Vannak elvárásaim a gyerekeimmel szemben, de úgy érzem, a tiszteletük nem azon múlik, hogy milyen megnevezést várok el tőlük. Engem alapvetően apának hívnak, de szoktak apunak, öregnek, faternek, Lacának, László úrnak és Lackósajtnak is szólítani. Hívathatnám magam „édesapámnak” vagy „atyámnak” is, attól még, ha nem vagyok jó apa, nem fognak tisztelni. Én nem a címkéktől leszek az apjuk, hanem azért, mert mindent megteszek értük, és mindig számíthatnak rám. Nem érzem fontosnak, hogy szóban folyamatosan aláhúzzam és megerősítsem a szerepemet apaként. Én inkább a tetteimmel érem el, hogy tiszteljenek.”

Forrás: gyerekszoba.hu

„Amikor olyan emberektől, akik általában nem töltenek együtt időt, elvárják, hogy törődjenek egymással, akkor nem mindig történik meg a varázslat”

– magyarázta Bethann Bierer pszichológus.

Előjönnek a régi feszültségek

Olga Khazan, a The Atlantic újságírója több elméletet is összegyűjtött azzal kapcsolatban, hogy mi miatt fajulnak el a családi összezörrenések. Az egyik megfejtést Sigmund Freudnak tulajdonította, pontosabban a „kis különbségek nárcizmusa” elméletnek.

Freud elmélete szerint a hasonló csoportok, legyenek azok szomszédos országok vagy települések lakói, hajlamosak versengeni a másikkal. Például ha két család házasság révén kerül rokonságba, akkor az egyik talál valamit, amiben „jobb” a másiknál. Freud ezt az agresszióra való veleszületett emberi hajlamnak és a különböző identitás iránti vágynak tulajdonította. Ha valaki azt látja, hogy a szomszédai túlságosan is tükrözik saját magát, akkor az veszélyezteti az egyedi önérzetét és felsőbbrendűségét.

Bár Freud elméletét elsősorban polgárháborúk kapcsán szokták felvetni, egy családban is megjelennek ezek a dinamikák. Például egy egymásra nagyon hasonlító anya-lánya párosnál különösen fontos lehet, hogy valamiben megkülönböztethessék magukat a másiktól. „Ha sok mindenben hasonlítunk valakivel, miközben arra vágyunk, hogy minél egyedibbek legyünk, akkor hajlamosak vagyunk azt kiemelni, amiben különbözünk. Ha ott ülünk ugyanannál az asztalnál, ugyanazt esszük, ugyanabban a szörnyű pulóverben, miközben próbáljuk megmagyarázni a szüleinknek, hogy miért úgy éljük az életünket, ahogy, akkor természetes, hogy arra tereljük a figyelmet, ami megkülönböztet” – magyarázza Chris Logan pszichológus.

Ugyancsak előjöhet a testvéri rivalizálás az ilyen eseményeknél, még felnőtt korban is, főleg az azonos nemű, korban egymáshoz közel álló gyerekeknél. Az sem akadálya a régi sérelmek felelevenítésének, és az ebből fakadó veszekedésnek, ha már rég nem laknak a szülői házban. Gyerekkorban pedig sokszor annyi volt a konfliktus „megoldása”, hogy az egyik fél egyszerűen otthagyta a másikat anélkül, hogy ténylegesen beszélgettek volna.

„Például már menet közben felkészítheti az ember a párját, hogy nézze meg, a testvére alig várja, hogy X dolog miatt piszkálni tudja. Aztán ha két órával később a testvér valóban mond valamit, aminek érintőlegesen köze van ahhoz a bizonyos X-hez, akkor azt valószínűleg túlreagálja az illető. És újra annál a konfliktusnál vannak, amit tizenöt éve nem tudnak lezárni” – hozza fel példaként Chris Logan.

Nem egyszer a korábbi ellentétek passzív-agresszív módon nyilvánulnak meg, például egy megjegyzésben a házigazda főztjére, a ruhájára, vagy a súlyára. Khazan a The New York Times-nak nyilatkozó Dr. E. Tory Higgins pszichológust idézve azt írja, hogy van, aki a passzív-agresszív viselkedésével pont azt akarja elkerülni, hogy hibázzon, és eddig bevált számára ez a stratégia. A konfrontáció kerülése viszont átcsaphat kiabálásba akkor, ha az illető belefárad abba, hogy mindenkinek a kedvébe járjon.

Egy másik lehetséges magyarázat az, amit Joe Palca szociális allergénneknevez: olyan apró szokások, amelyek elsőre nem váltanak ki reakciót, de a sokszori ismétlés után konfliktushoz vezetnek. Ez lehet egy rossz vicc, amit valaki újra és újra elmond, vagy ha rendszeresen ropogtatja az ujjait, esetleg folyton a telefonját nézi beszélgetés közben.

Jobban ki vagyunk téve ennek a hatásnak, amikor a rokonaink nálunk éjszakáznak. A mi otthonunkban ezek a kis apróságok sokkal idegesítőbbnek tűnnek, mint amikor a barátaink csinálják ugyanezeket – magyarázza Chris Logan.

És persze mindig ott van az az egy rokon, aki kilóg a csapatból: például mert más az értékrendje, egyedülálló, elvált, vagy más vallást vett fel, esetleg a szexuális orientációja miatt nehezen találja a helyét. Vagy épp más politikai nézeteket vall: ahogy Susan Adcox írja a VeryWellFamily oldalán, az ilyenkor elfajuló vitákban általában csak egy-két személy dominál, akik akár élvezhetik is ezt a szituációt, de a többi vendég valószínűleg nem így van ezzel. A politika témáját érdemes inkább kerülni, mert nagy az esélye annak, hogy a társalgás kilép a civilizált keretek közül. A szerző szerint érdemes csak akkor belekezdeni, ha ténylegesen meg akarjuk érteni a másik álláspontját, nem pedig meggyőzni a saját igazunkról. És azt is időben fel kell ismerni, hogy mikor kell abbahagyni a beszélgetést.

Muszáj megemlítenünk az alkohol szerepét is. Bethann Bierer pszichológus szerint a sok alkohol és cukros étel, a kevesebb mozgás és alvás hatása is, hogy senki sincs ilyenkor a legjobb formájában.

„Nem is biztos, hogy szándékosan alakul ki a vita. Lehet, hogy csak feljön egy téma a beszélgetés során, és az hoz a felszínre egy régi feszültséget”

– magyarázza Gazdag Enikő pszichológus, pár- és családterapeuta.

A rosszra emlékezünk

Az ilyen találkozók előtti feszültség abból is adódik, ha volt már korábban negatív élményünk: egy veszekedésbe torkolló karácsonyi vacsora jobban megmarad, mint azok az alkalmak, amelyek eseménytelenül teltek. Gazdag Enikő szerint ebben a ‘villanófény emlékezet’, vagy más néven ‘vakuemlékezet’ jelensége is szerepet játszik.

A VeryWellMind összefoglalása szerint a vakuemlékezet arra utal, amikor egy érzelmileg jelentős esemény nagyon élénken megmarad az emberben. Elsőként Roger Brown és James Kulik írt róla 1977-ben. Meghatározásuk szerint egy nagyon meglepő, jelentőségteljes és erős érzelmi reakciókat kiváltó események kapcsán alakul ki egy villanófény-emlék. Ők ezt a meghatározásukat az alapján állították fel, miután azt tanulmányozták, hogyan emlékeznek az emberek John F. Kennedy amerikai elnök meggyilkolására. Általában ilyenkor az egyén nemcsak magát az eseményt, hanem a részleteket is élesen fel tudja idézni. Bár elsősorban történelmi eseményekkel kapcsolatban szokták emlegetni, egy váratlan, de nagyon személyes történés, például egy szerettünk hirtelen halála is válhat ilyenné.

„A negatív élmény mindig jobban megmarad. De ugyanez igaz egy kiemelkedően pozitív közös este esetén is: emlegethetik később is a családtagok, hogy milyen jót beszélgettek, nevetgéltek együtt. A különösen rossz, de a különösen jó esemény is mély nyomot hagy”

– mondja Gazdag Enikő.

Mit lehet ezzel kezdeni?

Dr. Elizabeth Scott pszichológus szerint ilyen esetben érdemes az udvariasságra törekedni. Finoman, de kerüljük azt a személyt, akivel korábban konfliktusunk volt, mert nem egy családi vacsora a megfelelő alkalom ennek rendezésére – már ha ez egyáltalán lehetséges. Ha mégis a kérdéses személy közelébe kerülünk, igyekezzünk olyan semleges témára terelni a beszélgetést, ami valószínűleg nem vezet újabb vitához.

Ha úgy döntünk, hogy szeretnénk a helyzetet megbeszélni, ezt akkor se a többiek előtt tegyük, inkább még a találkozó előtt vegyük fel a kapcsolatot privátban. Ehhez azonban két ember kell: nem szabad erőltetni a békülést, ha a másik nem nyitott rá. Azt se feledjük, hogy a másik ember nem is kell ahhoz, hogy megbocsássunk neki. Persze ez nem azt jelenti, hogy kiszolgáltatjuk magunkat: egyszerűen a saját érdekünkben elengedjük a haragot és a megvetést, amit a másik iránt érzünk. Ettől még lehetünk óvatosak vele kapcsolatban.

Gazdag Enikő hozzáteszi:

ha nem tudjuk sem elkerülni, sem semleges viselkedéssel kezelni a kérdéses rokont, akkor az is lehet, hogy egyszerűen elengedjük a fülünk mellett a passzív-agresszív megjegyzéseket.

Lehet, hogy valaki odaszúr, de az a másik félen múlik, hogy mit kezd vele. Dönthet úgy, hogy nem veszi fel, de úgy is, hogy beleáll a konfliktusba.

Ismét halálos tragédia színhelye lett a budai Mammut bevásárlóközpont, miután egy nő a mélybe vetette magát az emeletről. Sajtóhírek szerint ő már a hetedik, aki ezt a helyszínt választotta, de más fővárosi bevásárlóközpontban is történt hasonló. Egy ilyen esemény nemcsak az érintett szeretteinek, de a szemtanúknak is traumatizáló: többen azóta sem tudják feldolgozni a látottakat.

– Háromszor hallottam olyan csattanást, azt a hangot a mai napig nem tudom elfelejteni – mondta el honlapunknak Károly, aki hét éve rendszeresen vásárol egy fővárosi bevásárlóközpontban. Ez idő alatt háromszor is fültanúja volt annak, hogy valaki egy felső szintről leugorva vet véget az életének. A napokban sajnos ismét úgy döntött valaki, hogy felmegy a legfelsőre, és onnan veti a mélybe magát. A Facebook kommentelői változatosan reagáltak a hírre: sokan amellett, hogy sajnálatukat, részvétüket fejezik ki, felróják az üzemeltetőknek, hogy nem keresnek védő megoldásokat, például nem feszítettek ki hálót már az első eset után. Mások gyávának titulálják azt, aki ehhez a megoldáshoz folyamodik, és a lehetséges okokat taglalják. Abban azonban egyetértés látszik a kommentelők között, hogy aki egy ilyen zsúfolt helyen vet véget az életének, óriási traumát okoz azoknak (akár gyerekeknek), akik a bevásárlóközpontban tanúi az esetnek, arról nem is beszélve, hogy más is megsebesülhet, meghalhat, ahogy néhány évvel ezelőtt már erre is volt szörnyű példa. De vajon miért választották már többen is ezt a helyszínt, és mi lesz a szemtanúkkal?

Fontos kibeszélni

Ilyen esetben a szemtanúnak fel kell dolgoznia az őt ért traumát. Ehhez jó, ha minél előbb beszél róla legalább barátoknak, családtagoknak, de fontos, hogy olyan emberekkel tegye ezt, akik megértően reagálnak. Akik meghallgatják, nem adnak tanácsokat, nem ítélkeznek – tanácsolja olvasóinknak Pál Mónika pszichológus. A szakember kiemelte: fontos az is, hogy amellett, amit konkrétan látott, az érintett beszéljen az érzelmeiről. Akár arról is, ha felháborítja a dolog. Ha ezt meg tudja tenni, akkor valószínűleg nem fog benne mély nyomot hagyni az esemény. Persze mindenféle érzelmek keverednek ilyenkor és a jelenet akár az álmokban is megjelenhet, de le tud csengeni.

Ha pedig mégse sikerül…

Teljesen egyéni, hogy kiből mit hoz ki egy trauma. Egy ilyen esemény tudatosabbá teheti az érintett halálhoz való viszonyát, vagy újraélhet egy korábbi veszteségélményt

– mondta el honlapunknak Gazdag Enikő. A pszichológus, pár-és családterapeuta szerint fontos, hogy ha valakit szemtanúként traumatizál egy ilyen esemény, és ezt nem sikerül feldolgoznia, mindenképp kérje szakember segítségét, aki feltárja majd, miért érintette meg ez őt ennyire. Ilyenkor beszélnie kell az átélt eseményről, és érdemes elmondania, ez vajon mit üzen neki, mit hív elő az ő életében. Ilyen esetekben egyénileg, de akár csoportos terápiával is tudnak segíteni az érintetteken.

Bár a közösségi médiában többen is írják, hogy már félnek bemenni a magas bevásárlóközpontokba, a szakember szerint nincs ok aggodalomra, mert az öngyilkosságot elkövetők töredéke folyamodik ilyen megoldáshoz. – Sokkal többen vetnek véget az életüknek a Szabadság-hídról – hangsúlyozza. Persze a nyílt tér és a kevesebb szemtanú miatt ez mégiscsak más. Hogy előbbiek mégis miért választják ezt a megoldást? Szerinte talán pont azért, hogy sokan tudjanak róla. Talán úgy érzik, így jobban nyomot hagy a sorsuk. – Persze nyilvánvalóan egyéni, hogy aki ilyet követ el, annak mi hozhatta ki ezt az életéből – fogalmaz Gazdag Enikő.

Megjósolhatatlan előre, ki fogja valóban megtenni

Az okokról kérdezve Gazdag Enikő aláhúzta: az öngyilkosságot elkövetők kétharmada súlyos depresszióval küzd, ami beszűkült tudatállapotot, lehangoltságot okoz, aki ezzel él, értelmetlennek talál mindent, és a következményekkel sem foglalkozik (például a helyszín tekintetében sem mérlegel józanul). Emellett a függőséget okozó kábítószerek használata, valamint különféle mentális zavarok is elvezethetnek ide. Sokszor azok döntenek így, akik traumatizált élethelyzetben vannak, veszteség érte őket, esetleg megtudták, hogy halálos betegek. Ilyenkor fontos, hogy az érintett szerettei, barátai felismerjék a bajt, és időben kérjenek segítséget. Ehhez persze az kell, hogy legyenek árulkodó jelek. Mivel azonban nem ritkán az érintettek elnyomják az érzéseiket, fájdalmukat, azt megjósolni, hogy ki fog elkövetni öngyilkosságot, szinte lehetetlen – állítja a szakember.

Ahogyan fizikailag megakadályozni sem könnyű magát a tettet, ez derül ki a Mammut Bevásárlóközpont augusztus 2-án kiadott közleményéből. „A közelmúltbeli események fényében szakértői csoportot állítottunk fel, többek között pszichológus, viselkedéskutató és építészek részvételével, hogy megvizsgáljuk, vannak-e további intézkedések, amelyeket bevezethetünk a hasonló esetek elkerülése érdekében.”

Ez végre egy konkrét reakció és fejlemény, amire talán jó lett volna korábban sort keríteni. A közleményből kiderül, hogy az üzemeltető nem most kezdett el gondolkodni ezen, illetve tett megelőző lépéseket (padok áthelyezése, biztonsági őrök képzése és hasonlók) is, valamint mentálhigiénés segítséget is felkínált, ám mivel ezek nem voltak elegendőek, további megoldásokat (építészeti és egyéb jellegű) vesznek számításba. Ugyanakkor tudjuk sajnos, hogy aki elszánt e téren, az sajnos minden körülmények között meg fogja találni a módját, hogy végrehajtsa a tettét.

Forrás: Házipatika

Nyáron számos tevékenységet végezhetünk, amelyek támogatják a mentális egészségünket. Íme néhány ötlet:

Pihenés és lazítás: Használjuk ki a nyári időszakot a pihenésre és a stressz csökkentésére. Engedjünk magunknak időt a nyugodt pihenésre, és találjuk meg azt a tevékenységet, ami igazán feltölt minket.

Természetben való tartózkodás: A természetben való tartózkodás jótékony hatással van a mentális egészségre. Menjünk kirándulni, sétáljunk a parkban, vagy élvezzük a kertünket. Élvezzük a napfényt és a friss levegőt.

Mozgás és testmozgás: A testmozgás nemcsak a testnek, hanem az agynak is jót tesz. Nyáron könnyebb motivációt találni a mozgáshoz, mivel számos szabadtéri tevékenységet lehet végezni, mint például úszás, biciklizés vagy kerti munkák.

Szociális kapcsolatok ápolása: Használjuk ki a nyarat arra, hogy több időt töltsünk szeretteinkkel és barátainkkal. Találkozzunk emberekkel, szervezzünk közös programokat és élvezzük a közösségi kapcsolatokat.

Kikapcsolódás és hobbi: Foglalkozzunk olyan tevékenységekkel, amiket szeretünk. Olvassunk, fessünk, zenéljünk, vagy bármi más, ami örömet szerez és kikapcsol minket.

Szabadság és új élmények: A nyár jó alkalom arra, hogy kiszakadjunk a mindennapi rutinból és új dolgokat próbáljunk ki. Utazzunk, látogassunk el új helyekre, fedezzünk fel új kultúrákat és élvezzük a szabadságot.

Fontos megjegyezni, hogy mindenki más és más módját találja meg a mentális egészségének fenntartására. Figyeljünk oda saját igényeinkre, és tegyük meg azokat a lépéseket, amik számunkra a legmegfelelőbbek.

Kellemes nyarat mindenkinek!