Sokszor eljutunk arra a pontra, hogy azt érezzük, hogy embereket, helyzeteket, a már meghaladott mintákat el kell engedjük. A spontán, „laza” emberek könnyedén teszik ezt, irigyeljük őket, míg minket sokáig „fogva tarthat” egy-egy ilyen életszakasz.
Tudjuk ugyan, hogy már nem tartogat számunkra semmi jót a helyzet, amihez ragaszkodunk, de mégis a félelmeink, tudattalan gátjaink akadályoznak minket abban, hogy továbblépjünk.
Mik lehetnek azok a helyzetek, amiket nehezen engedünk el, és miből érezzük, hogy meghaladtuk már azt?
Nagyon gyakran tartunk ki olyan párkapcsolatban vagy házasságban, ami nem működik már. Ezt abból érezzük, hogy folyamatosan fáradtak, levertek vagyunk, fizikai tüneteink vannak, már nem ad számunkra energiát, és a közös időtöltések a párunkkal üressé váltak. Az intimitás már régen nem működik, titkon mindkét fél egy harmadikról álmodik. Együtt maradunk mert ott vannak a gyerekek, kérdés, hogy ezzel milyen párkapcsolati modellt mutatunk számukra. Létrehoztunk egy közös életet, kár lenne veszni hagyni, pedig lehet, hogy külön még sikeresebbek lennénk. Nagyon félünk az egyedülléttől, és attól, hogy nem találunk majd párt, de lehet, hogy rálelünk a boldogságunkra egyedül, és ezután egy hozzánk méltó társat vonzunk be. Mit fognak mondani a szülők, a szomszédok, miközben ők is lehet, hogy titkon az új életről ábrándoznak.
A munkánk unalmassá vált számunkra, depressziósan kelünk fel reggel, hogy „már megint be kell mennem dolgozni”, a hétvége nem tud elég hosszú lenni számunkra, hogy legyen erőnk hétfőn újra munkába állni. Ez az érzés egy idő után egyre rosszabb lesz, kiégünk, elfáradunk, fizikai tüneteink lesznek.
Félünk, hogy nem fogunk másik munkát találni, holott lehet hogy egy számunkra sokkal kedvezőbbet kapunk. Tudjuk belül, hogy mit is szeretnénk igazán csinálni, de nem hiszünk benne, hogy sikerre visszük, pedig milyen jó érzés is az, ha valakinek a hobbija a hivatása.
Mi gátol minket abban, hogy elengedjünk? Mit tegyünk?
Három dolog állhat a ragaszkodásunk hátterében: múltunk, a jelenünk és a jövőnk.
A múltból, a gyerekkorunkból hozunk mintákat, „üzeneteket” a szüleinktől, hogy mit is kell tennünk egy számunkra terhes helyzettel, és maguk a szüleink is mintát mutattak erről nekünk, mi ugyanígy örökítjük tovább is gyerekeink számára a „recepteket” az élethez.
Ha a szüleink a végsőkig kitartottak egy feszültségekkel teli házasságban, mi magunk is hajlamosak lehetünk erre. Ha szüleink nagyon csúnyán váltak el egymástól, szintén félhetünk attól, hogy mi ne kövessük el ugyanezt a hibát.
Apukánk vagy anyukánk soha nem lépett előre a munkahelyén, kedvetlenül tette a dolgát, ez sem a váltás sikerességét üzenheti számunkra.
A jelenben vannak félelmeink, gátjaink, és úgy érezzük, hogy a „rossz” (helyzet) még mindig jobb, mint a „legrosszabb” (amit nem ismerünk). Ismerős a múltunkból a helyzet, amiben élünk (szüleinktől), éppen ezért fogadjuk el, hiszen ők is ezt tették. „Rossz, de legalább ismerős.”
A jövő ismeretlen, nem láthatunk bele, és ez elbizonytalanít minket. Senki sem ismerheti a jövőt, de hihetünk benne, hogy tartogat még számunkra csodákat, ajándékokat. Ha meg merjük lépni a számunkra félelmetes döntést, erősebbé tesz minket, később tudásunk lesz arról, hogy igenis képesek vagyunk rá. Ettől fejlődik a személyiségünk, magabiztossá válunk, és egy olyan női/férfi modellt tudunk mutatni a gyerekeink számára, amilyennek szeretnénk őket felnőttként látni.
Ha ilyen helyzetben vagy, gyere el hozzám, és együtt megtaláljuk az okokat, hogy miért is nehéz neked a továbblépés.
Szeretettel,
Gazdag Enikő pszichológus, pár-és családterapeuta
